MI IS AZ A SOKAT EMLEGETETT ALAPOS GYANÚ ÉS HOGYAN VISZONYUL A BE-BEN MEGKÍVÁNT VALÓSÁGHŰ TÉNYÁLLÁS MEGÁLLAPÍTÁSÁNAK ELŐÍRÁSÁHOZ?

Hányszor hangzik el tárgyalótermekben, különösen nyomozati szakban lévő ügyekben a letartóztatási indítványt elbíráló bírósági meghallgatáson, hogy az adott meghallgatás célja nem a terhelt bűnösségéről való döntést, a bíróság nem abban foglal állást, hogy a terhelt elkövette e a terhére rótt bűncselekményt vagy sem, hanem arról, indokolt-e és szükséges-e személyi szabadságot korlátozó intézkedést hoznia. Majd az adott meghallgatáson a bíróság mégiscsak foglalkozik a bűnösség kérdésével, hiszen állást kell foglalnia a generális ok, az alapos gyanú megléte tárgyában ahhoz, hogy utána a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés elrendelhetőségének speciális okait megvizsgálja.

Büntetőeljárásokban nem csak a fenti eljárási cselekmény során hivatkoznak a hatóságok ( ügyészség, bíróság, nyomozó ) egy-egy, terheltek sorsát alapjaiban befolyásoló döntésük jogi megalapozása során az alapos gyanúra és a büntetőeljárásról szóló törvényre ( Be ), mintha ez utóbbi határozná meg az alapos gyanú fogalmát és vonnak büntetőeljárás alá embereket, rendelnek el kényszergyógykezelést, letartóztatást, házi őrizetet, stb, hanem más nyomozati cselekményeknél is, kezdve a gyanúsítás közlésével.

De tudjuk-e egyáltalán, hogy mi is az alapos gyanú, aminek meglétére mindenki hivatkozik, mint jogalapra egy eljárási cselekmény során? Egyáltalán, használja-e ezt a kifejezést a Be? És hogyan viszonyul az alapos gyanú a valósághű tényállás megállapításának törvényi előírásához?

Előre kell bocsátanom, hogy az alapos gyanú kifejezést a Be. egyszer sem használja, bár minden jogalkalmazó szerv így hivatkozik rá.

Az alapos kifejezés, mint olyan Be több rendelkezéséből jött, először a 117. § (1) említi meg, hogy :

„Az előállítás a terhelt vagy a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy személyi szabadságának átmeneti elvonása annak érdekében, hogy az érintettet eljárási cselekmény elvégzése céljából az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság elé kísérjék és biztosítsák a jelenlétét az eljárási cselekményen.”,

majd Be. 276. §. (1)-ből, miszerint: „Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban a terhelttel szemben személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésének, meghosszabbításának és fenntartásának akkor van helye, ha a) a terhelt bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható vagy vele szemben vádat emeltek, és…”, illetve a Be. 385. § (1)-ből származik, mely utóbbi szerint: „Ha a rendelkezésre álló adatok, illetve bizonyítási eszközök alapján meghatározott személy megalapozottan gyanúsítható bűncselekmény elkövetésével, őt a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség a XXX. Fejezet szerint gyanúsítottként kihallgatja”.

De nemcsak a fenti törvényhelyeken, hanem a Be más pontokon is hivatkozik a „megalapozottan gyanúsítható” kifejezésre, így példálózva a 382. § (1)-ben: „Az ügyészség a feljelentést elutasíthatja, ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy az ügy, illetve más büntetőügy felderítéséhez, bizonyításához hozzájárulva olyan mértékben együttműködik, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb, mint a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy büntetőjogi felelősségre vonásához fűződő érdek”. Vagy a Be.386.§. (1), 399.§., stb.

Vegyük végig egy büntetőeljárás azon pontjait, amikor az „alapos gyanúnak” alapvető, megalapozó szerepe van egy-egy hatósági döntés során: nyomozás elrendelésekor ( tegyük hozzá, az új Be alapján nem mindig kell az alapos gyanú az elrendeléshez ), a büntetőeljárásban érintett személy terheltté nyilvánításakor ( meggyanúsítás Be.388.§. ), a terhelttel szemben kényszerintézkedések elrendelésekor, ill. vádemeléskor ( bár ez utóbbi esetben magam sem vagyok biztos, mert a vádiratban az ügyészség már nem megalapozottan gyanúsítható kifejezéssel él a terhelttel szemben, hanem kész tényként közli a vád tárgyává tett bűncselekmény elkövetését a terhelt által, mintegy ítéleti bizonyossággal állítva a terhelt bűnösségét).

Visszatérve kiindulási kérdésünkhöz, mi a „megalapozottan gyanúsítható”, azaz alapos gyanú, mint fogalom? Mint előzekben utaltunk rá, a Be nem ad eligazítást az alapos gyanú fogalmáról, hogy mit értsünk alatta, mitől lesz egy gyanú alapos gyanú?

Ahhoz, hogy a fogalmat körül tudjuk járni és megkísérelni adni rá egy fogalommeghatározást, muszáj egy jogelméleti és filozófiai kitérőt tennünk.

Az állam legfőbb feladata a társadalmi rend, a jogrend kialakítása és fenntartása ( Finkey ). A bűncselekmény ugyanis az állam által fenntartott és védett jogrend megsértése, amely cselekmény ellen az állam fenntartotta maga számára a kizárólagos jogot fellépni. Ez az ún. ius puniendi, amely az államot megillető, alkotmányos alapelveken és szabályokon alapuló, törvényben leszabályozott büntetőhatalom, melynek jogállami elemei az állam büntetőhatalmának érvényesítése során a büntető igazságszolgáltatásban teljesednek ki. Így különösen: a) az alkotmányosság; b) a törvényesség; c) az igazságosság; d) a jogbiztonság; e) a tisztességes eljárás követelménye; f) a büntetőjogi és a büntetőjogieljárás garanciális elvei (így a funkciómegosztáson és a rendeltetésszerű joggyakorláson alapuló eljárás is); g) az ügyészi tevékenység legalitásának elve. Az iméntiek alapja a jog "uralma", amelyet az Alaptörvény rendelkezései hatnak át és az egész jogrendszerre kötelező erővel bírnak. ( Horgos L. )

Amíg azonban ítéleti bizonyossággal nemcsak a jogtudomány, hanem a Kúria is kimerítően foglalkozott ( 2017-es Összefoglaló vélemény az ítéleti bizonyosságról ), addig az alapos gyanú, egyáltalán a gyanú fogalmával és tartalmával a jogtudományon kívül sem a előző, sem a mostani Be nem foglalkozik, sem pedig a bírói büntetőjogi gyakorlat, holott már csak azért is szükség lenne egy fogalommeghatározásra, mert az új Be rendszerében a büntetőeljárás megindításának már nem feltétele a bűncselekmény gyanúja, ahogy ezt az alapvető rendelkezések között a Be. 4. § (1) bekezdése nem is definiálja. E rendelkezés szerint az ügyészségnek és a nyomozó hatóságnak kötelessége a Be.-ben megállapított feltételek esetén a  büntetőeljárás megindítása, illetőleg az, hogy az eljárást lefolytassa. Ennek oka, hogy a Be nóvumként vezette be fakultatív eljárásként, a bűnüldözési célú titkos információgyűjtés szabályainak büntetőeljárásba történő integrációjával, a nyomozási szakaszt megelőző új eljárási szakaszt, az előkészítő eljárást. Ezen eljárási szakasz megindítási feltétele a gyanú lehetősége. Célja pedig - "a gyanakvásra okot adó, turpis körülményekre" utaló adatok, információk alapján - annak megállapítása, hogy bűncselekmény gyanúja fennáll-e. A Be. a nyomozási szakaszt két alszakaszra osztja, a felderítésre és a vizsgálatra, elkülönítésük alapvetően a gyanúhoz kapcsolódik.

A nyomozás - ezen belül a felderítés - megindításához tartalmilag a bűncselekményre vonatkozó egyszerű gyanú szükséges. Erre a Be. csak áttételesen utal azzal, hogy a 339. § (4) bekezdés b) pontja szerint az előkészítő eljárást a nyomozás elrendelésével be kell fejezni, ha az előkészítő eljárás során beszerzett adatok alapján a bűncselekmény gyanúja megállapíthatóvá válik. Továbbá a nyomozást - ezen belül a felderítést - el kell rendelni, ha a feljelentés elutasításának - különösen a bűncselekmény gyanújának hiányára, a 381. § (1) bekezdés b) pontjára tekintettel - nincs helye. Így a bűncselekmény egyszerű gyanúja választóvonal az előkészítő eljárás és a nyomozás között.

A vizsgálat megkezdéséhez már egyértelműen szükség van a bűncselekményre és a meghatározott személyre vonatkozó megalapozott gyanúra, amely a terhelt (gyanúsított) büntetőeljárásba való bekapcsolásával realizálódik.

Az új Be megszüntette a vádemelési szakaszt és azt a nyomozás intézményrendszerébe, azaz a vizsgálati szakasz végére integrálta. A Be rendelkezései szerint pedig a nyomozati szakban a vizsgálat az ügyészség irányítása alatt folyik a gyanúsítást követően. Az új rendszer következtében már nem a nyomozó hatóság tevékenységének eredményét követő vádemelési szakasz befejezésével kerül sor a vádemelésre vagy egyéb döntéseinek meghozatalára, hanem az ügyészség a vizsgálat befejezésekor vádat emel - akár egyezség keretében -, vagy él a Be ben biztosított opportunitási lehetőségekkel, elkerülve ezzel a bírósági eljárást. A vádemelés során azonban az ügyészség pedig már nem azért emel vádat, mert a terhelt megalapozottan gyanúsítható bűncselekmény elkövetésével, hanem mert – az ügyészség szerint legalábbis – elkövette a terhére rótt bűncselekmény.

Úgy a nyomozó hatóság, mint az ügyészség és a bíróság, egy büntetőeljárásban a releváns valóságot csak közvetetten, a bizonyítási eszközökön keresztül ismerheti meg, azaz az időben visszafelé járva, a beszerzett bizonyítékok értelmezésével és értékelésével tárja fel a múltban megtörtént eseményt, bontja ki egy történés -lehetőleg- minden releváns elemét és felelteti azokat meg a releváns anyagi jogi normának ( azaz a konkrét Btk törvényi tényállásnak ). A Be 165.§.-ban felsorolja a tényállás feltárásának, tisztázásnak a bizonyítás eszközeit, úgymint a tanúvallomás, a terhelt vallomása, a szakvélemény, a pártfogó felügyelői vélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, ideértve az iratot és az okiratot is, és az elektronikus adat.

A nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság tehát visszafelé haladva az időben fejti fel az ügy elbírálása szempontjából releváns tényeket és veti azokat össze az irányadó anyagi jogi normákkal. De menjünk tovább!

A Be. 163. § (1) A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás a büntetőeljárás járulékos kérdéseinek elbírálásában jelentős tényekre is kiterjedhet.

Ez idáig világos, tiszta sor, viszont a következő szakasz meglepő és álláspontom szerint nem áll összhangban a megalapozott gyanú, mint követelménnyel, a (2) bek, miszerint: A büntetőeljárásban a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza.

Majd a 167.§. (4) iránymutatás ad ezen bizonyíték-értékelés menetére: „A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg”.

Ismételjük: a nyomozás során a nyomozó hatóság döntése a gyanúsítás közlése, gyanúsított vonatkozásában kényszerintézkedések elrendelésének indítványozása az ügyészség felé, míg az ügyészség döntése pl a gyanúsítás elleni panasz elbírálása, indítvány előterjesztése a bíróságra kényszerintézkedés elrendelése iránt, stb.

Mint látjuk, a Be mindhárom szervre, a nyomozó hatóságra, az ügyészségre és a bíróságra is ugyanazt a kötelezettséget rója, a döntéseinek a valósághű tényállásra való alapozását, melyhez a bizonyítékokat egyenként és összeségükben szabadon értékelik és az így kialakult meggyőződésükön alapul a bizonyítás eredménye. Azaz a Be mintha nem akarna különbséget tenni a nyomozati szakasz bizonyításának eredménye és a bírói szakasz eredménye ( ítéleti bizonyosság ) között, hiszen – elviekben - ugyanazt a követelményt állítja mindhárom szerv elé: valósághű tényállás megállapítása. Ráadásul a nyomozati szak bizonyításának eredménye kerül a bíróság elé, azaz alapvetően a nyomozati szakban beszerzett bizonyítékokkal fog dolgozni a bíróság is. De miért más a nyomozati szakasz valósághű tényállása, mint a bírósági szakasz valósághű tényállása, azon kívül, hogy utóbbi alapján lesz megállapítva a terhelt bűnössége? Vagy van két valósághű tényállás, a nyomozati szakasz tényállása is egyfajta valósághű tényállás és és a bírósági szakasz tényállása is, csak másfajta?

És mindehez hogyan lehet illeszteni a megalapozottan gyanúsítható, azaz az alapos gyanú fogalmát és funkcióját, ha tudjuk, hogy a Be 163.§.(2) minden nyomozati szakaszban hozott nyomozó hatósági és ügyészségi döntéshez a valósághű tényállás megállapítási kötelezettséget ír elő? Vagy a megalapozott gyanú egyben a valósághű tényállás?

A kérdés központ jelentőségű, hiszen a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítása szempontjából legjelentősebb kérdés a büntetőeljárásban a tényállás megállapítása, azaz egyes múltbeli események rekonstrukciója. Elvileg magától értetődő, hogy a büntetőeljárás ezen célját csakis a valósághű tényállás megállapításán keresztül érheti el, hiszen az előzőekben hivatkozott 163.§.(2)-ben a Be általános követelményként ezt a követelményt rögzíti a bizonyítás körében, illetve az eljárásban részt vevő hatóságoktól az eljárás különböző szakaszaiban ezt követeli meg. Csakhogy a Be adós marad, mert nem vezeti le egyértelműen és világosan, hogy a büntetőeljárás egyes szakaszában a bizonyosság eltérő fokát követeli  meg a jogalkalmazótól, ugyanis a 163.§ (2) mint általános, garanciális előírás szerepel csak.

A jogtudományban régóta vita tárgyát képezi az eljárás során feltárandó igazság mibenléte. Az egyik felfogás szerint büntetőeljárás célja az anyagi (materiális), azaz az objektív valóságnak a lehető leginkább megfelelő igazság felderítése, míg mások szerint az eljárási (processzuális) igazság feltárására kell törekedni, vagyis arra, hogy a vád és a védelem közül melyik oldal állít fel meggyőzőbb érveket, a törvény által biztosított eljárási garanciák keretei között. A szerzők legnagyobb része kívánatos célként tekint az anyagi igazság felderítésére, felismerve ugyanakkor, hogy ahhoz görcsösen ragaszkodva a büntetőeljárás parttalanná és kivitelezhetetlenné válna. Az anyagi igazsággal konkurálni látszanak a processzuális igazság primátusát hirdetők, akik felismerték, hogy ha a büntetőeljárás mindenáron az anyagi igazság megállapítására törekszik, az sok esetben teljesíthetetlen feladat elé állítja az eljáró hatóságokat. A processzuális igazság jegyében alapvető követelmény a törvény előtti egyenlőség biztosítása. Ennek megfelelően le kell fektetni a szükséges eljárási garanciákat a fair eljárás, és végső soron a jogbiztonság érvényesülése érdekében. Az eljárási igazság tehát, habár nem mindig felel meg az objektív valóságnak, de biztosítja az eljárás tisztességességét.

Horgos Lívia szerint a „valószínűség és a bizonyosság alapvetően nem büntetőjogtudományi fogalmak, azonban a büntetőeljárásban az eljáró hatóságok érvényesítik döntésük kialakítása során. A nyomozás az emberi megismerő tevékenység egy sajátos területe. A megismerés folyamat a nyomozásban is, ahol a valóság feltárásának más területeihez hasonlóan a bizonyosságig a valószínűség különböző fokozatain keresztül juthatunk el. A valószínűségnek a büntetőeljárásban a tényállás megállapításánál kiemelkedő jelentősége van. A múltban megtörtént eseményt minél pontosabban, a valóságnak megfelelően, tehát minél nagyobb valószínűséggel, az eljárás végén pedig bizonyossággal kell meghatározni. A büntetőeljárásban a valószínűség a gyanú tekintetében is lényeges. A gyanú a valószínűségéből kiindulva, annak erősödésével a bizonyosság felé haladása végén bizonyossággá - a bíróság jogerős döntésének meghozatalakor - változik át. Ehhez pedig az szükséges, hogy a 2018. július 1-jén hatályba lépett, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) már a nyomozás során a vád bizonyításhoz szükséges tényeknek, valamint az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközöknek minél szélesebb körben való felderítésére és összegyűjtésére kötelezze az eljáró hatóságokat. Mindezek kapcsolódnak a gyanú valószínűségi szintjének meghatározásához. A bizonyosság szoros összefüggésben van az igazság fogalmával. A büntetőítélet akkor bizonyosan igaz, ha ténybelileg és logikailag kellően megalapozott, és ha szentesítette az ítélőbíróság meggyőződése, vagyis szubjektív bizonyossága. A valószínűség állapotában a bírónak nem szabad bűnösséget megállapító ítéletet meghoznia, hanem az elérhető eszközökkel bizonyosságot kell elérnie - vagy felmentést kell kimondania".

Király Tibor szerint "a gyanú a büntetőeljárásban alapvetően logikai valószínűség, azaz lényegében objektív jellegű kategória, mint a kiindulási adatok és levont valószínűségi következtetés közötti logikai reláció, amely mindenki számára egyforma és ellenőrizhető." A gyanú annyiban szubjektív természetű, hogy azt valaki felismeri, gondolatba foglalja. Ezért a nyomozó hatóság mérlegelésétől függ, hogy mit fogad el gyanút megalapozó tényként, amelynek természetesen korlátai vannak, hiszen a lehetetlen nem lehet lehetséges, vagy fordítva. Finszter Géza megfogalmazásában a "megismerési folyamat szempontjából a gyanú a nyomozó hatóság tudomására jutott objektív adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy feltehetően bűncselekmény történt és annak ki, vagy kik voltak az elkövetői". Kérdés, hogy mik az objektív adatok?

Cséka Ervin álláspontja alapján "a gyanú a bűncselekményre utaló tények, adatok meglétének valószínűségét jelenti".- Ez a megfogalmazás teljesen téves, mert a tények, adatok rendelkezésére állását vizsgálja, azaz, hogy van-e tény, adat, nem pedig a rendelkezésre álló tény, adat információ tartalmát, ami utalhat bűncselekmény elkövetésére és/vagy elkövetőre.

Tremmel Flórán szerint a gyanú irányulhat bűncselekmény elkövetésére (in rem) és az elkövető kilététére (in personam) is. Mind az in rem, mind az in personam gyanú differenciált fokú, és mindkét iránynál megkülönböztethető egyszerű, alapos (megalapozott) és nyomatékos gyanú. Az in rem és in personam irányú egyszerű gyanú úgynevezett puhatolás, azaz nyomozási cselekmény és eljárásjogi bizonyíték nélküli adatgyűjtés jellemzi. Az adatgyűjtés jellegét az in rem irányú alapos gyanúnál a nyomozási cselekmény, az in personam irányú alapos gyanúnál az alapos (megalapozott) gyanú közlése és a gyanúsított első kihallgatása határozza meg. Az in rem és in personam nyomatékos gyanú fennállása esetén pedig már bizonyítékok állnak rendelkezésre.

Forker Armin a nyomozás során a következő gyanúszinteket jelölte meg azzal, hogy e megismerési és bizonyítási fokozatokat a büntetőeljárás intézményei csak feltételesen jellemzik: 1) "gyanú" - a vizsgálat megindításához; 2) "alapos gyanú" - a nyomozati eljárásnak egy bizonyos gyanúsítottal szemben való megindításához; 3) "nyomatékos gyanú" - kényszerintézkedések alkalmazásához; 4) "igen nyomatékos gyanú" - bírósági büntetőeljárás megindításához, azaz vádemeléshez.

Tremmel Flórián a differenciált gyanú fokozatait százalékos arányban is megjelölte: "az egyszerű gyanú a rendelkezésre álló adatokon alapuló kisebb (50%-nál alacsonyabb) valószínűségi következtetés a bűncselekmény létére vagy az elkövető kilétére, az alapos gyanú már viszonylag határozott és többé-kevésbé ellenőrizhető adatokon alapuló nagyobb (50%-nál magasabb) valószínűségi következtetés. A gyanú fokozatai közötti különbségtételnek alapvető jelentősége abban áll, hogy a Be. az egyszerű gyanúhoz kevés, az alapos gyanúhoz sok eljárási joghatást fűz, ugyanakkor azonban sem az egyszerű, sem az alapos gyanúhoz nem kapcsolódhat anyagi joghatás, mert ehhez mindig bizonyosság, illetve bizonyítottság szükséges".

Az Alkotmánybíróság értelmezése alapján a "megalapozott gyanú" megállapításához szükséges meggyőződés a bűnösség nagyfokú valószínűsítésére korlátozódik, nem azonos erejű a bizonyítékok értékelése alapján kialakított és a bűnösség megállapításához szükséges bírói meggyőződéssel.

Az pontosan nincs meghatározva, hogy hol van a megalapozott gyanú valószínűségének a felső szintje. Ez alapján egyértelmű, hogy az egyszerű gyanú valószínűségfoka 1-50 százalék között definiálható, a megalapozott gyanú valószínűségszintje pedig 51 százaléktól határozható meg. Kérdés azonban, hogy hol húzható meg a felső szint határa, mivel ez alapozza meg a nyomatékos gyanú - a legmagasabb valószínűségű fokozatú gyanú - valószínűségszintjének kezdeti százalékát ( Horgos L. ).

A tudományos nézőpontok összevetése után, ahhoz, hogy az alapos gyanú fogalmának meghatározásához közelebb léphessünk, meg kell néznünk, hogy a filozófiai gondolkodás hogy alakult a gyanú fogalmáról, mibenlétéről.

A modern filozófusok szerint a gyanú olyan állapot vagy folyamat, amelyben az egyén kételkedik, kérdéseket tesz fel, és nem fogad el bizonyos állításokat automatikusan. Ez a kétely vagy bizonytalanság azonban nem végső cél, hanem eszköz a tudás és az igazság keresésében. A gyanú mibenlétére és szerepére vonatkozó különböző megközelítések azt hangsúlyozzák, hogy a gyanú a kritikus gondolkodás, a módszeres kérdésfeltevés és az önreflexió alapvető eszköze a kutatásban.

Miből áll a gyanú a büntetőeljárási jogban? A Btk különböző a bűncselekmények törvényi tényállásának meghatározásával büntetni rendel bizonyos emberi magatartásokat. Gyanúról akkor beszélhetünk, ha tények, információk ( bizonyítékok ) alapján egy cselekmény megtörténtének lehetősége képződik meg a tényt, információt megszerző és gondolati síkon összevető, elemző személy tudatában, olyan cselekményé, amelyet a Btk büntetni rendel. Másként fogalmazva, az információval rendelkező személy tudatában az információkat hordozó bizonyítékokból, azok gondolati összevetése után a józan ésszel levont logikai következtetések alapján bizonyossághoz közelítő módon kialakul annak meggyőződése, hogy 1. a külvilágban történt egy olyan esemény, amely okok láncolatán keresztül olyan okozatot eredményezett, amelyet a törvény büntetni rendel ( bűncselekmény tárgyi elemei ) és, nem kötelező, de lehetséges lépésként 2. hogy ezt a cselekmény egy bizonyos személy követhette el ( bűncselekmény alanyi eleme ).

Mikortól válik a gyanú megalapozott gyanúvá? Véleményem szerint akkor, ha a bűncselekmény elkövetésére és az elkövető kilétére utaló tény, adat, információ olyan, törvényes beszerzett bizonyítékok zárt láncolatán és azokból a józan ész és logika szabályai alapján levonható következtetésen alapul, amely következtetés a múltbeli esemény mikénti megtörténtének utólagos rekonstruálását a bizonyossághoz közelítő módon teszi lehetővé. De ha meg is tudjuk határozni az alapos gyanú fogalmát, az alapvető probléma továbbra is fennmarad: a megalapozottan gyanúsítható, mint törvényi előírás nem egyenlő a valósághű tényállással, mint a Be szerinti alapkövetelménnyel a büntetőeljárás minden szakaszának minden döntésénél. A Be logikája alapján, saját előírásának ellentmondva, a gyanúsítás közlésekor, a gyanúsítás elleni panasz elbírálásakor, kényszerintézkedés elrendelésekor az adott hatóságot a döntése során nem köti mégsem a valósághű tényállás megállapítási kötelezettsége, hanem csak az alapos gyanú meglétének megállapítása? Ezek tehát olyan döntések, melyek nem döntések?? Akkor mik?